7. nap

Ma viziten azt mondta a doktornő, hogy eddig rendben vannak a dolgok. Egész jól viseltem ezt a rosszabb időszakot, most szerinte pár könnyebb nap jön, kicsi az esély a nagyobb galibáknak. Majd 12-18 nap körül szoktak előjönni újabb szövődmények.  A lényeg, hogy most el vagyok.

Több mint két hete vagyok bent. Bezárva. Sokat segít persze a multimédia világa, ez azért mondjuk 10 éve tényleg sokkal rosszabb lehetett. Vagy például a szomszédom másfél éves gyerekét hagyta otthon. 

Igazából én eddig úgy érzem, hogy fejben követem a tervet. Nem rinyálok sokat, nem sopánkodok ezen, mert eldöntöttem, hogy bármi lesz is itt bent, azt megoldom, legyűröm, semmi se tud eltéríteni a céltól.

Na de az érzékszervek, azokat nehéz irányítani, nehéz rájuk kényszeríteni a változást. Nem is gondoltam, hogy ez is nehezíti a bent létet. Nehéz ezt elmagyarázni, mert ez ismeretlen a hétköznapi életben. Érzékszervekkel érzékeljük a külvilágot, és ezt természetesnek vesszük. Rengeteg információt kapunk általuk, millió új ingert. Oda kint igen, itt bent nem.
Azt szerintem mondani se kell, hogy a minden receptoromnak a feleségem hiányzik a legjobban.

De azért itt minden statikusan be van állva.  Ugyanazok a zajok,  a hangok, minimális szagok, főleg tisztítószerek, fény és látvány is állandó.
De nem gondoltam volna, hogy a tapintás is mennyire tud hiányozni. 2 hete nem érintettem meg senkit magamon kívül. Se ölelés, se kézfogás, se könyökpacsi. Ugyan azokat az anyagot érzem nap mint nap. Fém, műanyag, kórházi textil. Nem érezem a folyó vizet, egy darab földet, egy növény tapintatát, egy kilincset, friss péksütemény ropogós héját. 
Talán ez fog a legtovább hiányozni, mert ha haza megyek, sokáig cérnakesztyűben kell majd mindig lennem. De azért azt már ki fogom bírni. :)

Kaptam pár képet a kertünkből: